12.Szatmár

Elhatároztam, hogy hétvégéken ezentúl én is lelépek, mint legtöbb évfolyamtársam, csak én nem haza utazom, hanem körbe Magyarországon. Pár csoporttásam már meghívott magához, így ha minden jól megy a következő hetekben majd meglátogathatom Békéscsabát, Szolnokot, Miskolcot és természetesen Pestet is. Első hétvégén mégis Szatmár fele vettem az irányt, ahova mindig szívesen mennék otthonról is, ha nem lenne 10 óra az odaút. Debrecenből van direkt vonat Szatmárra 10000 forintért, de úgy gondoltam ennél olcsóbban is el tudok jutni én oda.
Egy kis segítséggel meg is terveztem az útvonalat, ami egy vonatúttal kezdődött a határig: Nyírábrányig. Egy nagyon családias hangulatú, sárga kis szerelvény indult Nyírábrányra egy ugyanolyan színű, kicsi mozdonnyal ellátva. A vonat végében egy a szerelvény teljes szélességét átérő üvegablak volt, elötte hosszan űlőhelyek. Ide helyet foglalva már nem is voltam kiváncsi a vagon többi részére, nagyon megnyerte a tetszésemet a vonat mögött elhaladó táj, mely erös napfényben úszott kora délután.
Később mégis körbe jártam az egész vonatot, ami nevetségesen rövid időbe telt, és bár volt még rajta pár utas mégis elég elhagyatottnak tűnt.
Miután megérkeztem Nyírábrányra keletnek vettem az irányt remélvén, hogy a határ nincs messze. Biztos voltam benne, hogy jó irányba haladok, hiszen a vonat többi utasa is (mind a négy) ugyanebbe az irányba indult el gyalog. Az út mellett haladtunk, táskákkal és szatyrokkal a határ fele, mint valami háborús menekültek. Közben számos autó haladt el mellettünk, akiknek mind intettem, bár egyikük sem akart a határon átcsempészni egy menekültet sem. Végülis a határ elött 100 méterrel megszánt egy bihari fekete terepjáró, amit talán már kicsit bántam is, hisz a határon való átsétálás így végül elmarad.
Mihály falváig vitt egy apa-lánya páros ami kb 20 perc utazás volt, ami alatt nem igazán beszélgettünk. Innen bár vonattal szándékoztam tovább menni, egy másik kedves kamionosnak köszönhetően két óra múlva már Szatmár külvárosában lehettem. Sanyinak hívták szerintem a sofört, bár sosem tudtam meg a nevét. Meglepően kellemesen elbeszélgettünk az egyetemekről és a románia gazdaságról meg effélékről. Szatmár külvárosából taxival mentem tovább, aminek az ára meghaladta az eddigi utazást, még mindig nem tanultam meg, hogy taxival nem szabad közlekedni, bár néha nincs igazán más alternatíva.
...
A szatmári eseményekről hagyom, hogy a szatmáriak dicsekedjenek, de mindenképp köszönöm nekik a vendéglátást és a kedvességet.
A visszafele út már kevésbé volt kalandos, egy ezzel foglalkozó cég autóval vitt vissza egészen Debrecenig viszonylag olcsón. Sajnos a következő napok a szatmári kiruccanással ellentétben elég kellemetlenül teltek, betegségen kívül még sok más dolog is sanyargatott, de erről majd következben.