21. Haki története

Török lakótársammal nagyon összeszoktunk az utóbbi hetekben. Reggelente együtt kávéztunk, beszélgettünk (Dimitri legnagyobb örömére), ami nekem nagyon szokatlan, de kellemes élmény volt, hisz Vásárhelyen egyedül szokott indulni a napom. Támogattam is ezt azáltal, hogy vettem egy két személyes kávéfőzőt (kotyogót), így nem kellet kétszer kanalazgatni a kávét, valamint megvárni míg elkészül. Hetente többször főztünk együtt illetve megtanultam, hogyan kell krumplis rántottát csinálni.
Egy óvatlan pillanatban kiderült, hogy zenében is hasonló ízlésünk, így többé már nem fülhallgatóval hallgattuk a laptopról a zenét, természetesen csak amikor a bérgyilkos nem tartózkodott otthon.
Még az év elején többször is elmentünk együtt bulizni, mint az korábban már meséltem, és még a nyelvi különbségek sem szabtak ennek gátat. Az év közepe felé már inkább a tanulásra fektettük a hangsúlyt, de csak kijártunk néha egyet-egyet sörözni vagy az ő külön kérésére: pálinkázni.
Érthető hát, hogy mennyire szíven ütött az a bejelentése, hogy elköltözik. Bár sok indokot felsorolt amiért nem tud velünk maradni, mint később kiderült, a sok indok igazából egy darab hatalmas izomtömeg egyenesen Lettországból.
Mióta ketten vagyunk Dimitrivel, azóta megjött az igazi fagyos, orosz tél a szobába is. A nap nagy részében csendben ülünk és csak a laptop billentyűinek a pattogása hallatszik ki. Igyekszem konfliktus mentesen megúszni a napokat, bár nehéz dolgom van, ha már az is baj, hogy túl hangosan kattintok az egeremmel (s mi lenne, ha még köhögnék is éjszaka :) .
Mindenesetre Hakival még mindig  tartom a kapcsolatot, épp a múltnap voltam nála ebédelni, igazi török ételt csinált nekem: rizs, csirke és tészta (avagy laska). Jó ízűen elfogyasztottunk egy üveg vöröset és együtt nevettünk a Zdob şi Zdub klippjein, melynek szövegéből ő is és én is csak pár szót értettünk (van pár román szó ami a török nyelvben is létezik, többek között a: haiduc, a boier és a haide).
Hiányzik a szobából, reggelente a kávé mellől, délutánonként ahogyan fülhallgatóval hallgatom Eric Clapton és B.B. King koncertfelvételeit, ami mindkettőnknek nagy kedvence volt.
Most elutazott Spanyolországba a barátnőjéhez, így egy darabig nem láthatom sajnos, de nemsokára én is megyek haza és szerencsére január végén én is költözöm, noha nem más épületbe, csupán pár ajtóval arrébb.

20. I'm back!

Vizsgák és az itt maradásommal kapcsolatos papírmunka intézése miatt maradtam távol egy darabig, de most újra van időm írni, nektek, és egy kicsit magamnak is. Ott folytatom, ahol abbahagytam:
A sebészet blokkgyakorlat után a belgyógyászat következett. Kérésem ellenére nem a tüdőgyógyászatra, hanem a reumatológiára kerültem ami kicsit lehorgasztott. Nem kellett szerencsére messze menni, 50 méterre volt az intézet, és csak kilencre kellet beérni, ami nagyon jól fogott a sebészet után, ahol 7 kor már az osztályon kellett lenni. Már nem voltam kómás reggelente és a reggelit is sikerült mindig a bentlakásban elfogyasztani.
Ahogyan a nyári gyakorlaton, itt is: a vezető orvos már az első nap lepasszolt a rezidenseinek, akik viszont nagyon odaadóan, és közvetlenül viselkedtek velem. Két másik lány is itt töltötte a gyakorlatát, mindkettő angol diák, egyik egy kínai, picike, szemüveges lány, a másik egy rövid hajú, fekete szépség. Nagyon megörültek nekem úgy az angol diákok, mint a rezidensek, hisz volt aki fordítson a nehézkes helyzetekben. Annyira nem népszerű itt az angol nyelv, nagy dolognak számít, ha valaki jól beszéli.
Sokat tanultam itt, a reumatológián, hisz már a második napon megengedték, hogy én végezzek el egy paracentézist (egy tű bevezetése a hasba és ezen keresztül a hasi folyadék lecsapolása), amire otthon nem sok esélyem lenne. Természetesen minden nap betegeket vizsgáltam, és pár nap után már ezt sem ellenőrizték le, látván, hogy alaposan végzem a dolgom. Megtanították, hogyan vigyem be az adatokat a gépbe, hogyan nyomtassak kórlapot, aztán egyre gyakrabban és hosszabb időre tűntek el kávézgatni a rezidensek. Egyáltalán nem bántam, hisz nagyon örültem, hogy megbíznak bennem, és hogy fontos munkát végezhetek. Bár az elején kicsi ijesztő volt ez a hirtelen nyakamba zúdított felelősség, de megbarátkoztam vele, és bíztam a rezidensek ítélőképességében, belém fektetett bizalmukban. 
Még egy jó dolgok volt abban, hogy reumatológia osztályra kerültem: rengeteg autóimmun beteget láttam, ami azért legtöbb osztályon nem olyan gyakori, és persze a tudásom is ezen betegségekben elég hiányosnak bizonyult. Éppen ezért szabadidőm nagyrészében egy az orvosiban fészkelő Harold féle Belgyógyászat könyvet lapozgattam, ami szintén nagyon hasznosnak bizonyult. 
Nagyon hamar eltelt ez a két hét és még most is kívánkozom oda vissza. Nehézkesen és picit szomorúan szoktam vissza az órára járásra, és hangulatomat az sem vitte előrébb, hogy Haki bejelentette, el fog költözni a héten.